Kutya egy élet ez!

Október 4. az állatok világnapja. Ebből az alkalomból úgy döntöttem, most annak mondok köszönetet, aki öntudatlanul jelenti a fél világot nekem, miközben erről mit sem sejtve csak szimplán éli az életét… akarom mondani, AZ ÉLETET.

Nózi. András Márton Photo

-Nózi-


A különféle elvágyódáshoz, elégedetlenséghez köthető lelki nyavalyákra jobbára különböző mindfullness gyakorlatokat javasolnak a hozzáértők. A mindfullness nem más, mint a pillanatban való jelenlétélményünk tudatosítása önmagunkban. Például azzal, hogy megfigyeljük, ahogy séta közben a talpunk a talajt érinti, vagy hogy odafigyelünk arra, ahogy a szellő az arcunkat simogatja. És bizony kevés hatékonyabb mindfullness emlékeztető van a világon, mint egy házikedvenc.

Az állatok ugyanis valóban a pillanatban és a pillanatnak élnek.

A kutya. Minden séta minden lépése megannyi új információt és sok kalandot bújtat. Öröm nézni, ahogy a kutyánk minden harmadik fűcsomónál feszült érdeklődéssel szaglászik és minden madárraj láttán nagyot ránt a pórázon, remélve hogy odaszaladhat és szétrebbentheti a szárnyasokat. Ezek pedig igazán hétköznapinak mondható dolgok, amik nem rejtegetnek semmi magasztosságot – mondja a szkeptikus.

“Egy kutya méterenként megjelölte a sétaútvonalát.

A szemtelen városi verebek meg összegyűltek egy szesszagú hányás fölött, de közeledtünkkor szétszélednek. Hát aztán? Mi van abban?”

A kutya az ösztöneit követi. Azt, hogy mindent szagoljon meg, vagy kapjon el, ami az útjába kerül. Neki akkor és ott megszűnik a világ. És csak a pisiszag van, meg csak a verebek. Utána meg, ha odaérünk, akkor a hányásszag. Ők nem törődnek azzal, hogy leevett pólóban viszed-e el őket sétálni. Hogy éppen sikert sikerre halmozol, vagy egy csődtömeg vagy az életed minden területén. Hogy szégyelled-e éppen magad vagy dühös vagy-e valakire az adott pillanatban. Nekik te csak Te vagy, akit tiszta szívükből, filterek, szűrők és elvárásrendszerek nélkül látnak.

Joggal mondhatjuk tehát, hogy a kutyák inkább otthon vannak a mindfullness témakörben, mint mi, akiknek a többedik könyvet bújva kell magunkat presszionálnunk kicsit az “itt és most”-ra. Bár persze nyilván egyszerűbb lenne a dolog, ha az intellektusunk erőltetése helyett inkább mi is az ösztöneinkhez térnénk vissza és azokra hagyatkoznánk. Legalábbis sok esetben. Minden esetre, már pusztán a kisállatbirtoklás olyan versenyelőnyhöz juttat a kérdéskörben, amit érdemes kihasználni. Azaz meglátni, mit kapunk tőlük a karmolásokon és szőrcsomókon, meg na jó, a hízelgéseken és odabújásokon kívül.

1. Kapcsolat a természettel. Először is ugye egy állatról van szó, tehát már ő maga egy kis kapocs a természethez. Olyan jó belegondolni abba, hogy ők is, mint a kisbabák, valamiért megszülettek, valamilyen utat járnak be ezen a földön.

Másodszor a séták, ugye. Hiába a kertes ház, mégis időről-időre (optimális esetben minden nap) el kell vinni sétálni a delikvenst, és hogy mi se unjuk meg, a legtöbben többféle útvonalat választunk ehhez. A kis tóhoz meg vissza, ugyanez a másik irányba, fel a hegyre, le a lejtőn, stb. Miközben kinn vagyunk, beszívjuk a levegőt és még ha egy nagyváros utcáin sétálunk is, kapcsolatba lépünk a természettel. Látjuk a felhőket, a napot, jobb esetben a színes őszi leveleket, a lehullott terméseket és figyeljük, ahogy lemegy a nap.

2. A mozgás öröme. Ha séta, akkor az azt jelenti, hogy nem csak a kutya, de mi is mozgunk. Pl. reggel, ébredés után csipásan elindulni a szokásos körre nagyon frissítően hat, sőt, egyenesen meditatív. Lehetőséget ad arra, hogy számot vessünk, átgondoljuk az aznapi teendőket és hogy tudatosítsuk, (pl. esetemben) hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy szabadon sétálgathatunk a kedvencünkkel a reggeli ködöktől borított hegyek között.

3. A gondoskodás öröme. Igen, ez olyasmi, ami valahol mélyen belénk van kódolva. Hogy egy ártatlan, tiszta kis lény valamilyen szinten az oltalmunkra és gondoskodásunkra szorul és ezt a gondoskodást olyan odaadó és feltétlen szeretettel hálálja meg, amilyet nem tudom, hogy lehet-e bármi mással pótolni. Minden vacsoráztatás, fésülés (már akinek engedik) vagy minden tiltott tepertő a nap fénypontja lehet – és nem csak a kedvezményezett számára.

4. A játék öröme. A pillanatban élés kvintesszenciája. Amikor nincs más, csak a színes kötél, amit mindenáron el kell venni a gazditól. Vagy amikor csak a “kutyaszorzótábla” létezik, aminek a kis rekeszeiből kiszagolás után ki kell szabadítani a jutalomfalatokat. Vagy amikor minden más jelentőségét veszíti azon a nagy boton kívül, amit majd mindjárt eldobnak (vagy nem).

Ezeket mind tőlük kapjuk. Azoktól, akiket már-már gyermekeinkként szeretünk. Akiknek tudattalan bölcsessége mindennapos felismerésekre sarkall bennünket és ráébreszt arra, hogy milyen gyönyörű dolog is az élet.

Dicsérjék mások hálaadó lélekkel tanítójukat, az élet felé nekem egy kutya mutatta meg az utat.

Illyés Gyula

Hozzászólások letiltva.

WordPress.com Weboldal. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: